"1977 -et írtunk, 10 éves lehettem, még nem voltam sosem a Balatonon, csak képen láttam. Unokahúgomék minden évben ott nyaraltak egy - két hetet az egész családdal, mindig mesélt róla, hogy milyen " nagy víz", sokan vannak, sok  a külföldi, van lángos, meg fagyi  van, szóval minden szuper! Én pedig csak szájtátva hallgattam....

Egyik évben a bátyám autót vett, és szüleim mondták, hogy megyünk az unokatesómékhoz egy napra a Balatonra látogatóba. Nagyon nagyon vártam, előtte éjjel alig aludtam, ruhát annyit pakoltam be, mintha egy hétre mennék, vagy talán sejtettem valamit? Kora reggel indultunk, szendvics, málnaszörp bekészítve. 

Megérkezésünk után mi ketten unokahúgommal fogtuk a két személyes kék és piros színű gumimatracot: irány a víz, beeveztünk egészen a bójáig, odakötöttük, és egész álló nap beszélgettünk, napoztunk, én néztem csodálkozva a sok gyermeket, turistát, akik élvezték a napfényt, a vakációt.

Már csak egyszer azt vettük észre, hogy a nap lement, emberek alig vannak. Nem ettünk, nem ittunk egész nap semmit. Megbeszéltük, hogy rávesszük a szüleinket, hadd maradjak ott az unokahúgomékkal, két nap múlva ők is úgyis mennek haza. Bementünk mi is a partól, fürdéskor láttuk (és nem kevésbé nagyon is éreztük), hogy olyan vörösek voltunk, mint a rákok. Mondanom sem kell, egész éjjel alig aludtunk, vizes törölközővel, tejföllel borogattuk egymást. De a szüleim megengedték, hogy ott maradjak. Nagyon nagyon boldog voltam (nem hiába vittem annyi ruhát).

Ma már 50 éves vagyok, két gyermekemmel, férjemmel sokszor megyünk a Balatonra, de ez a kis - számomra nagy - emlék mindig megmarad. Hogy én akkor ősszel milyen boldogan meséltem a tanító néninek, hogy én Balatonon nyaraltam, mikor a nyári élményeinkről lehetett számot adni."